Egy csésze teával a békéért
Augusztus 14-én hajnalban, életének 103. évében elhunyt Genshitsu Sen teamester, az Urasenke Teaiskola néhai vezetője ( XV Sen Sōshitsu (十五代千宗室). 1949-ben kapta meg a zen Hōunsai (鵬雲斎) címet. Visszavonulását követően vette fel a Sen Genshitsu (玄室) nevet és a Daisōshō címet, ezzel különböztetve meg az őt követő fiától XVI. Sen Sōshitsu tól, eredeti nevén Zabōsai. aki Masako Sen hercegnő ( Taishō császár unokájának) férje. A Sen Sōshitsu (千宗室) név hagyományosan az Urasenke család fejének a neve. Sen a családnév Sōshitsu pedig a mindenkori iemoto a vezető megörökölt neve. Az első személy aki ezt a nevet használta Sōshitsu Sen no Sōtan legkisebb fia, másképp fogalmazva Sen no Rikyū dédunokája volt, a családi vonal negyedik generációja. Ennyit a nevekről.
A tea szűk és mégis népes szubkultúrájában Sen Genshitsu világszerte ismert, elismert és szeretett figura volt, akinek a jelentősége messze túlmutat az általa képviselt teaiskolán. Halála alkalmából tanítványai, ismerősei világszerte megemlékeznek róla és a rájuk hagyott örökségről.
Sen Genshitsu abba a tekintélyes családba született 1923-ban, amit Sen no Rikyu alapított a XVI. században. Születéskor a Masaoki (政興) nevet kapta. Még egyetemre járt, amikor Showa 18. évében 1943-ban társadalmi rangjától függetlenül besorozták a hadseregbe. A Sen család igen jól ismert család volt Kyotóban, amit a háborús propaganda maradéktalanul kihasznált, az eseményről beszámoltak az újságok, íme a Sen család is résztvesz a nemzeti büszkeség háborújában. Egy hadat viselő nemzet esetében a győzelem fontosabb, mint az egyének élete. Az egyén pusztán hadi egység, bevethető és helyettesíthető eszköz, csupán egy szám.
Sen ezt megelőzően már pilóta leckéket vett, így a hírhedten kemény Maizuru haditengerészeti egységhez került, ahol a fagyos tengeren való evezés, őrség, éjjeli bevetések, verés és kegyetlenség volt a kiképzés megszokott programja. Több áthelyezés után a háborús helyzet rosszabbra fordultával 1945-ben a Shiragiku Különleges Bevetési Egységhez helyezték át. Kamikaze pilótának szánták, Sen leszámolt életével. A kagoshimai kamikaze bázisra való átvezénylése előtt pár nappal aztán váratlanul visszavonták a Matsuyama Légierőhöz. Itt érte a háború vége.
„Azok, akiket megvernek gyakran élénken emlékeznek arra aki verte őket”
Mindig azt üvöltötték. „Jónéhányan vannak, akik a helyedre léphetnek! ” De ki az aki szeretne ott meghalni? Egyikünk sem akart meghalni, de senki sem merte ezt kimondani. „Olyan idők voltak, amikor nem nagyon volt lehetőség szórakozásra. Irodalomról beszélgettünk, miegymásról.
Miután tea családba született, személyes dolgai között egy utazós tea kosár is volt és a haditengerészeti bázison a sorstársaival olykor teaszertartásokat tartott. Ezek voltak a béke tünékeny pillanatai a háború közepén. Az egyik ilyen háborús teaszertartáson Hatabu, egy szintén kamikáze sorsra készülő Kiotói egyetemista azt mondta, „Sen, ha sikerül élve visszatérnem, kérlek láss vendégül majd egy igazi teaházban.
A tea esszenciája annak az elismerése, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk. A háború nyers és kegyetlen körülményei között a tea volt az , ami valamiféle menedéket jelentett. A tea és a háború szelleme tökéletes ellentétei egymásnak. A bevonulása előtti napon az Urasenek akkori vezetője, apja leült vele a teaházban és megmutatta neki azt a wakizashit (rövid kard)”Awataguchi Yoshimitsu” amivel Rikyu a rá kirótt halálos ítéletét elkövette. Első pillantásra a harcművészetek kompatibilisnek tűnnek és bizonyos részleteiben így is van. De a hadseregnél Sen és a bajtársai véletlenül sem azért ittak közösen teát, hogy a harcra hangolják magukat. A tea az az eszköz volt, ami eltávolította az emberektől a háború elviselhetetlen valóságát.
Sen érdeme, hogy a hetvenes évek elejétől kezdve kinyitotta a tea útját a nyugati kultúrák felé. Ennek része volt a chanoyu quarterly című folyóirat és számos, a teával, művészetekkel, kerámiával kapcsolatos szakirodalom angol és francia nyelvű kiadása. Teaáhzakat épített szerte a világon és aktívan részt vett a a világon mindenhol az Urasenke Teaiskola külföldi ágainak alapításában kiépítésében és fenntartásában.
Nem túlzás azt állítani, hogy én is, ez a honlap is és az Ön érdeklődése irántunk is Sen Genshitsu munkájának az eredménye. Búcsúként egy írása, ami leginkább aláhúzza a béke iránti törekvését.
Leszerelés a hadseregtől
A háború vége a haditengerészet főhadnagyaként a Matsuyama légibázison ért. Kisvártatva egy motoros bárkán találtam magam átkelve a Himejin, az Itami prfektúrában lévő Hotarugaike hadkiegészítő parancsnokság felé tartva. Mindez azért, mert teherszállító repülőgép pilótaként azt a parancsot kaptam, hogy Dél-Japánban állomásozó katonákat szállítsak át ki tudja hová. Ott azonban azt mondták, hogy ilyen parancsról nincs tudomásuk és egyébként ők maguk is visszavonulóban vannak., ezért nincs is lehetőségük egy ilyen parancs teljesítésére. Ott álltam, nem tudtam mit kellett volna tennem, mire egy magasabb rangú tiszt egyszerűen azt mondta nekem: – Menj haza! Így aztán 1945 októberében két év távollét után visszatértem Kiotóba az Ogawa utcai otthonunkba. Amikor megérkeztem, egy darabig ott álltam a kapu előtt, csak bámultam a sisak alakú hagyományos kaput és azt gondoltam: – mennyire szerencsés vagyok!
Anyám, amikor meglátott, szinte térdre rogyott, azt hitte a szellememet látja, az öcséim is óriási lelkesedéssel üdvözöltek. Nem véletlenül, a háború már csaknem egy hónapja véget ért, és a hadsereg titoktartásának köszönhetően semmilyen hírük nem volt felőlem, nem tudták, hogy élek, vagy halok. Az egyik öcsém a katonai rendészetnél szolgált, amikor jóval hamarabb 1945. augusztus 20. után hazatért, a füstölő illata csapta meg. Azt hitte, engem gyászolnak és émelyítő érzéssel gondolt arra, hogy ebben az esetben neki kell átvennie a család vezetését. Így aztán mindenki valóban őszintén ünnepelte visszatértemet.
hazatértem után magamba roskadtam. Tegnap még élet és halál között lebegtem, most pedig nem tudtam, mit kezdjek magammal. Anyám aztán, csak hogy kibillentsen ebből az állapotból, öcséimmel ránk parancsolt, hogy bontsuk le a kertben épített óvóhelyt. Üres gyomorral fogtunk a munkának, de a cél segített lenyugodni és visszatérni a normál kerékvágásba.
Volt azonban valami, ami rögtön a hazatérésem után rendkívüli módon zavart és irritált: ez pedig a megszálló amerikai hadsereg jelenléte volt. Márpedig az amerikai katonák, talán azért, hogy valami autentikus japán környezetet láthassanak, azt gondolván, hogy a házunk egy múzeum csapatostul jöttk hozzánk látogatóba. Otthonunkhoz a Konnichianhoz jeepekkel érkeztek, és azt kérték tőlünk, hogy készítsünk nekik teát. Miután a Különleges Bevetési Egységnél szolgáltam, ezeknek az embereknek a jelenléte, az, hogy kérés nélkül behatoltak az otthonunkba, egészen zavaró volt számomra, még az arcuk látványa is elviselhetetlennek tűnt. Ennek ellenére kíváncsi voltam, hogy hova fejlődik a helyzet, ezért belestem a teaházba, hogy apám mit kezd velük. Abból, ahogyan az apám viselkedett, az elős pillanattól érthetővé vált, hogy senkit sem fog visszautasítani azok közül, akik meg kívánják látogatni. Kitűnő angolsággal, amit még a Dóshisa egyetemen tanult, elmagyarázta nekik, hogy japán szokás szerint mindenekelőtt meghajolva üdvözölni kell egymást. Ezután megfelelő módon leültette őket a tatamikra. Az amerikai katonák, akik pusztán kíváncsiságból feljöttek hozzánk, egyszerre fordított helyzetben találták magukat és tiszteletteljesen követték apám utasításait. Időnként azért akadt köztük egy-kettő, aki nem megfelelően viselkedett, csak lefeküdtek és a tokonomát használták párnaként. „-Kifelé innen! – kiáltott rájuk ilyenkor apám és ellentmondást nem tűrő módon kizavarta őket a teaházból. Ez a határozott fellépés olyannyira meglepte őket, hogy szó nélkül távoztak.
Amikor ezt láttam, nagyon nagy hatást tett rám apám bátorsága és felkiáltottam: – Ez az! Én is ezt akarom csinálni!
Apám nem úgy viszonyult és kapcsolódott ezekhez az emberekhez, mint egy olyan ország tagja, akik elveszítették a háborút, vagy mint japánok az amerikaiakkal szemben, hanem mint egy olyan ember, aki a tea útján tanítja a vendégeit. Csakhamar biztos voltam benne, hogy azért éltem túl a háborút hogy ez legyen az én utam is.,
Abban a pillanatban, ahogy ez a gondolat megérlelődött bennem az amerikaiakkal kapcsolatos minden ellenérzésem elpárolgott. és megértettem hogy mennyire értelmetlen az emberek közötti bármiféle gyűlölet.
Ez volt az a pont ahonnan újra útra keltem a háború után.
(Chanoyu Quarterly 1996. 85. szám) 5-6.p.
Jó utat!!
